Eszter sietett a metróállomás felé. Késésben volt, megint. A főnöke biztosan dühös lesz, ha későn ér be a munkahelyére. A lépcsőn lefutva majdnem feldöntött egy idős hölgyet.
"Bocsánat!" - kiáltotta vissza, de nem állt meg.
A metró éppen zárta az ajtókat, amikor odaért. "Ne most!" - gondolta kétségbeesetten. De már késő volt. A szerelvény elindult nélküle.
Dühösen topogott a peronon, amikor valaki megszólította:
"Eszter? Te vagy az?"
Megfordult. Egy magas, barnéhajú férfi állt előtte, mosolyogva. Az arca ismerős volt, de...
"Bence?" - kérdezte bizonytalanul.
"Igen! Hű, mennyi idő! Tíz év?"
"Tizenegy" - javította ki Eszter automatikusan. Tizenegy év, két hónap és tizennégy nap, ha pontosak akarunk lenni - gondolta magában, de ezt nem mondta ki.
Bence volt a középiskolai szerelme. Az első igazi szerelme. Akit aztán elvesztett, amikor a fiú családja elköltözött Budapestről Szegedre. Leveleztek egy ideig, de aztán... az élet közbejött.
"Van egy kicsit időd egy kávéra?" - kérdezte Bence. "Tudom, hogy sietni akartál, de..."
Eszter az órájára nézett. A következő metró öt perc múlva jön. A főnök úgyis dühös lesz. Mi számít még öt perc?
"Rendben" - mondta. "Van itt a sarkon egy kávézó."
Leültek egy kis asztalnál az ablak mellett. Eszter cappuccinót rendelt, Bence fekete kávét. Eleinte kínosan hallgattak. Aztán Bence elkezdett mesélni.
Tíz évet élt Szegeden, elvégezte az egyetemet, programozó lett. De sosem érezte otthon magát. Hat hónapja költözött vissza Budapestre. Egyedül él, nincs barátnője. Az utolsó kapcsolata tavaly ősszel ért véget.
Eszter is mesélt. A munkájáról, ami unalmas, de legalább biztonságos. A lakásáról, ami kicsi, de hangulatos. A macskájáról, Cirmiről, aki az egyetlen, aki mindig vár rá este.
Amikor az órára nézett, megdöbbenve látta, hogy már egy órája beszélgetnek. Egy óra! A főnöke megöli.
"Mennem kell" - mondta gyorsan felállva.
"Várj!" - Bence előkapott egy névjegykártyát. "Itt a telefonszámom. Talán... talán találkozhatnánk újra. Rendesen. Vacsorára vagy valami."
Eszter elvette a kártyát. Tizenegy év után. Ki hinné?
"Felhívlak" - mondta, és ezúttal komolyan gondolta.
Amikor beszállt a metróba, azon kapta magát, hogy mosolyog. A főnök várhat.